SZÉP ERNŐ : VÁLOGATOTT VERSEK
 
 
 

 
Mint magányos lovast az este,
Elér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.
 
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet.
 
 
,,CSÚNYA ÉS ÁRTALMAS DOLOG, HOGY
A FELKELŐ NAP RÁD SÜT ÉS TE MÉG
TÉTLENÜL HEVERSZ ÁGYADBAN"
 
                                                                                                                   (SZENT AMBRUS)
 
Az ing, melyet kikészítettem éjjel,
Az asztalon fekszik fehéren,
Fehéren, ájúltan, fagyottan.
Virító gombok benne szerteszéjjel,
Virágocskák távol fenyéren.
De szép az ing most kiterítve ottan,
De szép a fénylő hűvös plasztron
S hogy sír majd, mint a nyűgös asszony,
Szegény ing, ha testemre akasztom.
 
A csöndbe nézek, magamat keresve.
örök lélekzetem csudálom.
Nevemet suttogom. Nem értem.
Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este.
Én is, ha eljön a halálom,
Én is megállok. Eljön értem.
Hát meg kell jaj jaj meg kell halnom,
Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom?
Én. Én. Agyonrúgott patkány az almon.
 
Mit álmodtam. Szép szőke herceg voltam,
Jártam talpig fehér selyemben,
Fekete gyász kastélyba laktam.
Éjjel a királylányárt lovagoltam,
Királyleány nem ismert engem,
Én fényes herceg elragadtam.
Mint zászlót fölém emelve
Az erdőn vittem énekelve,
Királyleány, királyleány szerelme.
 
A fák az úton furulyálni kezdtek,
Havazott pillangó-színekben,
Fűvek mint lángocskák ragyogtak.
Igy vittem azt a drága, drága testet,
Fekete nyoszolyára tettem
A fehér szűzet, a fagyottat.
Leterítettem, sikoltottam,
Minden világot kioltottam.
Csak ő, csak ő, csak tündököljön ottan.
 
Arany csókkal kivertem fájó testét,
Mint koporsót arany szegekkel,
Hóselymen tűzvirágot varrtam.
Gyenge húsát vad fogaim tépdesték,
Mint bús zene emelkedett fel
Vágyam, mint vízesés hullt halkan
A holt falakról. Megszűnt lenni
Minden világ. Ég föld víz semmi.
Királyleány szűzességét elvenni.
 
A gyúladt test ájult, boldog jajt csengve,
Ajkai őrjítő fúvását
Vigyáztam én halálig vágyva
Égő gyertyákat hordtak a terembe,
Délceg gyertyákat s hogy ne lássák,
Az őröket kiűztem. És sorjába
Száz lenge lángot vittem szája
Ajtajához, úgy néztem rája,
Egy lehellete ne múljon hiába.
 
Felűlt a szűz királyleány az ágyon.
Hegedűltem: el vágyol innét?
Mondd, hogy szeretsz. Mondd, mondd: szeretlek.
Ő megszólalt szólván: ,,Én enni vágyom,
Úgy szeretem a sárgadinnyét."
Aztán . . . messziről fenyegettek,
Nagy jégmezőkön néma esten
Sántán, két mankón igyekeztem,
Kínlódtam, csúsztam, mindig hanyatt estem.
 
Lenn, lenn az utcát hallom újra élni,
Mint füst száll hozzám zűrzavarja,
Kalimpál közbe verkli hangja,
Megint nem enged ábránddal henyélni,
Szobám bánattal felkavarja.
Kondúl egyszerre két templom harangja,
A kocsik elzöttyennek sorba,
Dohog az auto, a mogorva,
Fiúk, lányok cicáznak a fasorba.
 
De csoda módra jönnek a fülembe
Lelkemből, ebben a magányban
Rég elhalt hangok, csoda bánat:
Anyám a vasaló fölött merengve
Egy rongy mazúrt sirat magában.
Zengését hallom súrolt rézmozsárnak,
Koccintását a poharaknak,
Akiket az abroszra raknak.
Sötétben messzi a kutyák ugatnak.
 
Emlékek: keringélő néma fecskék,
megfoghatatlan lenge rongyok,
Vakok szemének álmodása.
Szekéren kis borjú. Kis gidák, hetykék.
Csiga. Kis ostor. Őrzött szép réz gombok.
Zöld szilva. Friss cipó, pogácsa.
Télire eltett tiszta alma.
Befőtt, piros, sárga, meg barna,
Halvány szőllő hosszú spárgán aszalva.
 
Itt fekszem. Nem tudom, mi vagyok én itt,
Ifjú, vagy ember? Férfi? Garszon?
Én büszke úr sosem leszek tán.
Az év, az unalom, csalódás vénít
S borotválják mindennap arcom
S fiú képem van s nincsen semmi szektám.
Nincsen bajuszom s körszakállam,
Se barkóm, légy se festi állam,
Hogy fejem mint frizőr-modelt csodáljam.
 
Párizsban egyszer, május délután volt,
A Luxemburg-kert sétaútján
Egy szép leány után siettem.
Könnyű madár volt, c, francia lány volt,
Trillázva lengni felvirult a lány.
Fejembe sebten szóvirágot szedtem,
Hogy megszólítom bátran, szépen,
S csalom magammal: drágám, szépem,
De jó idő van . . . és itt egy pad éppen.
 
Kacagni fog s evvel ráállott máris.
Együtt megyünk, lépünk zenére,
Szirom-kezét gyengén szorítom,
Szeretőm van, tavasz van, Páris! Páris!
Fel az omnibusz tetejére!
A kis kalandra így hevűltem titkon,
Inaltam puffadt szívvel, lázba,
S aztán megálltam tétovázva,
Mi lelt akkor? Szívem mi tette gyászba?
 
Milyen boldog volt első útazásom
Az iskolába Debrecenbe
Matrózgalléros új ruhámba.
Apámmal mentem. A kis állomáson
Szólott a jelzés csengve, csengve.
Sínek ragyogtak, cúkor volt a számba.
A gőzös jött. Megállt sípolva.
Hátul a nagy vaggon-akolba
Bárányok . . . vagy angyalkák rittak volna?
 
Kocog a gőzös, az ablakhoz állok,
Nézem hazámat és a rétet
S a szélmalmot, hogy áll a csöndben.
Őrt, hídat, zászlót, szemafort csudálok,
Apám szivarozik, beszélget
S nekem kicsúszik hirtelen könnyem.
Szoboszló fogy, fátyolba bújva,
Kanyarodunk . . . és látszik újra
Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott újja.
 
A város, jaj, milyen csudálatos volt,
Az utcán végig kis vonat vitt,
Kétoldalt emeletes házak,
Porcellános, ezüstös aranyos bolt,
Azóta sem bámúltam annyit,
Azóta sem kóstoltam azt a lázat.
Cilinderes urak sétáltak,
Füstöltek, köszöntek, megálltak
S zaj volt, zaj, hatfelől is kalapáltak.
 
Szeret-e más is a körúton este
Felnézni a tánciskolába?
Én ezt magamban mindig űzöm,
Lesem hogy szédűl a párok félteste
Bágyasztó boszton dallamára,
Mint a babák az ódon óraművön.
Mér nem jártam tánciskolába,
Egy régi édes izzadt bálba
Úgy elmennék. De már késő, hiába.
 
Hát igazán, elmentek vón az évek,
Hát mind elmúltak, mind elmúlnak
És nem lesz még egy ifjúságom?
megint érzem keserű csókod, élet:
Oktalan óráját a búnak,
Hogy minek élek e világon.
Visszafelé futnék erővel,
Acsarkodva hajadon fővel
Vissza de vissza, szembe az idővel.
 
Virágos árok partjára ledűlni
Hajló, zengő kislányfüzérbe,
Láncot kötözni, szirmot szórva,
Csigát kicsalni, nádon hegedűlni,
Szaladni sárkánnyal felnézve,
Aranykapun fordúlni angyalmódra.
Zöld ág, zöld ág, zöld levelecske,
Béka kuruttyol, száll az este,
Meghalni, meghalni a fűbe esve.
 
Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy isten,
meg kell őrülni, nem birom ki.
Most fölkelek. Fürdök, örülök.
Csontvázam fogdosom. Itten . . . meg itten.
Bennem a halál. Gondolkodni,
Nem, nem. Ha majd a kávéházban űlök,
Ott egy úrral beszélek. Néki,
Hát néki mi az : élni. Érzi?
Hogy tudunk űlni, olvasni, beszélni?
 
De fájó, fárasztó ez, a világon
Végignyújtózni, óóó, a távol
Bezárt kertek. Gyilkosság éjjel.
Színház. Madár. Hajó az oceánon.
Púpos szabó. Festő hogy mázol.
Táncosnő száz szalagja repked széjjel.
Ha megölném magam . . . most rögtön,
Pisztollyal. Egyet kell hörögnöm
És semmi, semmi nincs tovább, örökkön.
 
Jaj már fel kéne kelni
 
 
ÁKOM-BÁKOM
 
Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán,
Mikor a levelek már mind leszálltak,
Az őszi rajznak titkos értelme van tán,
Amit írnak az összevissza ágak.
Hogy fejtsem meg? Hogy értsem meg? Mit csináljak?
 
Mire való az eget is annyit nézni,
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe bevésni
Egyetlenegy felhőnek hő arcképét,
Kelnek, bomolnak, múlnak és az ég kék.
 
Mi van amott a hídon, micsoda szépség,
Mily bánat, mi köze hozzá szívemnek?
Oszlopok, ívek; bicikli, kocsi, népség,
Híd alatt néma hajók jönnek-mennek.
Milyen egyszerű és nyugtot nem enged.
 
Mit érzek, ha ott űlök az orfeumban
S a színpadon négerek énekelnek?
E mély hangokban micsoda messzi bú van,
Sötét újjaik a banjon mit vernek,
Sötét megbánást, vérengző szerelmet?
 
 
A FALU ÉJSZAKA
 
Teli lett az ég ezüst pitykével.
Mi tündöklik a tejúton éjjel,
Tán az isten mosolya.
Dávid képe álmodik a holdban,
Szól a tücsök, csak nem tudni, hol van,
Szép tükör a pocsolya.
 
A fa mintha elfáradva állna.
Milyen csendes a kazalnak álma.
Hova bútt a kis madár?
Az udvarban üres szekér árvúl,
Csüng a szerszám meghajol rúdjárúl.
Minden ajtó zárva már.
 
De íjesztő sötét a vakablak.
A kutyák de nyugtalan ugatnak.
Csizma koppan nagy nehéz:
A halál sétál a padlón végig
Fekete szűrben, kaszája fénylik,
Minden ablakon benéz.
 
 
ÁLMOS VAGYOK
 
Álmos vagyok, nyűgös, szegény,
Kinek se szándoka se terve,
Istenem, hol lehetek én,
Szép életem hol folyhat, merre?
 
Nehéz pilláim lecsukom
Akár az elcsüggedt hazátlan,
Ki végtelen országuton
Leül a néma havazásban,
 
Hópelyhek hullva hullanak,
Fedik halálos hermelinnel,
Míg messzi víg szánkó szalad
És mindig gyöngébben csilingel.
 
Hópelyhek hullva hullanak,
Fedik halálos hermelinnel,
Míg messzi víg szánkó szalad
És mindig gyöngébben csilingel.
 
 
SZONETT
 
Te nem szoktál a zongorához állni
Az elhagyott szobába délután
És oktalan tűnődve és sután
Egy újjal a billentyűkön sétálni?
 
Én a kottához fájdalom nem értek,
Csak babrálok fehéren feketén,
Ilyenkor muzsikus lehetek én,
Szerzek magamban végtelen zenéket.
 
A húrok közzűl tündérek felelnek,
Képzelt világnak emléke lehet meg,
Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sír rí,
 
Eltör szavai eszméletlen kéjnek,
Álmodott halálsikolya az éjnek,
A szívem, minden, nem tudom leírni.
 
 
GYERMEKJÁTÉK
 
Mikor én kis fiú voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.
 
Ponnilovon sose űltem,
Kis biciklin se repűltem,
Nem volt fényes kerékpárom,
Kerékpárom,
Kerékpárom,
pedig de jó rajta nyáron.
 
Nem volt nékem mesés könyvem,
Nem volt csak iskolás könyvem,
Pedig de jó otthon este,
Otthon este,
Otthon este,
Lapozni ábrát keresve.
 
Sohase volt cifra kockám,
Kis kastélyom meg tornyocskám,
Kis hajóm meg kis vasútam,
Kis vasútam,
Kis vasútam,
Én utazni sose tudtam.
 
Én nem kaptam kardot, csákót,
Sárgarézbűl messzilátót,
Sose vittek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Jó hogy lyukas volt a ponyva.
 
Az a ponyva szétment régen,
Elmúlt az én gyermekségem,
Én már régen felserdűltem,
Felserdűltem,
Felserdűltem,
A nagyok közzé kerültem.
 
Én játékot már nem kérek,
A sok gondtól rá se érek,
De meghalok én is egyszer,
Én is egyszer,
Én is egyszer,
A mennyországba megyek fel.
 
Kiállok majd a tejútra,
Arra visz az isten útja.
Az újjamat majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Majd felnyújtom,
Ha elsétál a tejúton.
 
Észrevesz az isten engem,
Megszólalok a nagy csendben:
,,Kérem én még nem játszottam,
Nem játszottam,
Nem játszottam,
Játszani szeretnék mostan."
 
Megfogja majd a kezemet,
Anagyalok közt maga vezet
Szegény gyerek otthonába,
Otthonába,
Otthonába,
Mennyei gyerekszobába.
 
Megkapom ott kardom, csákóm,
Sárgarézbűl messzilátóm,
Képes könyvem, cifra kockám,
Cifra kockám,
Cifra kockám,
Lesz kastélyom meg tornyocskám.
 
Ami nem volt, lesz ott jócskán,
Kis vasútam meg hajócskám,
Beűltetnek hippodromba,
Hippodromba,
Hippodromba,
Én élvezem azt magamba.
 
Hogyha kedvem abba telik,
Ponnilovam megnyergelik,
Kis biciklim előhozzák,
Előhozzák,
Előhozzák,
Úgy járom a mező hosszát.
 
Égmezőben alkonyatban
Szép pillangót fogok ottan,
Ujjamon lesz arany pora,
Arany pora,
Arany pora,
Le nem mosom róla soha.
 
 
CRÉME D'YVETTE
 
Álomkék tengert látok, hogy messze nézek én
Ő fönn uralkodik fehér jacht födélzetén,
Vágyam kapkodja fátyolát.
 
Nem, most Operában, ott űl álmatagon,
Hallgatva páholyában, hattyú bíbor tavon.
A kürtök jajdulnak felé.
 
Ódon fehér utcán. Moszkvában száll a szánja
Cobolyfészekben reszket, szívemet kívánja,
A hó hull, mintha csengene.
 
Most erkélyre állt, a parkba néz, az égre,
Lankadt száját az őszben gőggel húzza félre,
Ő mindennél szebb, szomorúbb.
 
Pálmás teremben a gyémántcsillagos éjen
Feljő, mert ő a hold, elleng az ünnepélyen,
Nézése a halálba hí.
 
Két szemem megvakúlhat, sose lelhetem meg,
Két karom leszakadhat, nem ölelhetem meg,
Én rongy koldús, én itt veszek.
 
 
 
KAPUZÁRÁS
 
A sárga hold már virraszt odafönt,
A sárga hold, az éjszakai portás,
És mint a köd leszáll, leszáll a csönd.
 
A házmester bezárja a kaput.
A ház kussol. Az ablak zörren olykor,
Ha egy kocsi az útcán tovafut.
 
Meglepve állnak a falak, sötéten.
A lámpát sorba oltja a lakó
S bezárkózik jól drága börtönében.
 
A csillagokra senki föl se néz,
Milyen lehet most bújt szerelmünk itten?
A száj kiszáradt és a kar nehéz.
 
A szögletekben munkál már a pók
S elnyúlva ágyukon vagy göndörödve
Sóhajtoznak, hortyognak a lakók.
 
A gond strázsál a néma udvaron,
Csepeg a vízvezeték, mintha rína,
Fönn felhők útaznak hallgatagon,
 
Alszik a ház homályosan, tunyán.
Egy baba felsír néha . . . s még motoszkál
Egy konyhában az árva szobalány.
 
Lomhán belékezd a tanyasi dalba,
Húzkodja ásítozva, széptelen,
Félhanggal, hogy a házmester ne hallja.
 
 
 
 
 

 

 

 
 

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

 
 
 
 
 
 

 

 

 

vissza a címoldalra



E-mail:
Jelszó:
 Regisztráció
Elfelejtett jelszó
 
 
 
 


dorysmay.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérkép
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu