-  4  -
 
 
 
 
A KONYHÁBAN
 
A konyhában előbb van este,
mint künn, az udvaron,
kócos hajú árnyak futkosnak
keresztül a falon.
 
Az egyik a plafonra ül,
másik asztal alatt
keres magának fekhelyet,
mert nálunk alszanak.
 
Mert itt alusznak éjszaka -
s ha holnap felkelnek,
ha visszaszöknek a falon:
én is velük megyek.
 
Anya, apa felöltözik,
hogy gyárba menjenek,
benéznek asztal, ágy alá,
s nem lelnek engemet.
 
De este majd visszajövök,
mint árnyék a falon,
és meglesem, hogy sírnak-e,
búsulnak-e nagyon.
 
  
 
A RÓZSASZÍNŰ KISMALAC
 
 
Olyan öreg volt már az a hegy, ahova most elvezetlen benneteket, olyan nagyon öreg, hogy már járni se tudott. Igaz, hogy én még fiatal hegyet se láttam a réten sétálni, de az a fekete disznó, amelyiktől ezt a mesét hallottam, azt mondja, hogy ő bizony látott. Hiába mondtam neki, hogy nem hisze, azt felelte, hogy kettőnk közül annak van igaza, amelyikünk jobban tud röfögni. Így hát ráhagytam, hadd legyen neki igaza.
   Szóval öreg, nagyon öreg hegy volt az, szürke felhőfüstöt fújt pipájából, s hatalmas erdőszakálla volt. A hegy lábánál gyönyörű zöld rét feküdt, s ezen legeltette disznóit Péterke, a kis kanász. Volt a kondában egy icipici kismalac is, az olyan rózsaszínű volt, mint egy virág, s olyan játékos kedvű, mint egy kiscica. Képzelhetitek Péterke szomorúságát, amikor észrevette, hogy a rózsaszínű malac elveszett. El is küldte malacőrző kutyáját, hogy kerítse meg a kis szökevényt, de hiába, a kutya egyedül tért vissza.
- Hát akkor magam megyek, s addig járok, míg meg nem találom! - mondta Péterke, s rábízta a disznókat a kutyájára.
   Ment, ment, mendegélt, míg csak oda nem ért egy nagy, fehér margarétához. Mikor a margaréta meglátta a kis kondást, megrázta szirmait, s ráköszönt:
- Hová, hová, Péterke? Talán a rózsaszínű kismalacot keresed? Erre járt az, még köszönt is illedelmesen, de hiába kérdeztem, nem válaszolt, csak továbbszaladt a szamártövis felé.
   Nosza, szaladt Péterke is a szamártövis felé, az meg már messziről odakiáltott a kis kanásznak:
- A kismalacot keresed talán? Erre járt, de úgy megijedt töviseimtől, hogy meg se állt a kilencedik eperfáig!
   Nosza, gyerünk az eperfához! - gondolta Péterke, s bizony lihegett már a fáradtságtól, mikor odaért. Az eperfa is rögtön megszólalt:
- Jó helyen jársz, kis kanász, ha a megszökött malacodat keresed. Erre járt, még meg is kínáltam piros eperrel, de ő csak továbbszaladt, amerre a szél fúj.
   Usgyi akkor a szél után! Futott, futott Péterke, míg csak meg nem találta a szelet. A szél éppen egy tölgyfa ágain hintázott, s onnan kiáltott Péterkének:
- Sose búsulj a kismalacod után! Tudom, merre ment! Velem játszott az előbb, de aztán se szó, se beszéd, szaladni kezdett a forrás felé.
   Na hiszen, most meg futhatott Péterke a forráshoz, de ide már nemhiába futott. Éppen jóízűn kortyolgatta a kismalac a vizet, s a forrás pedig biztatta:
- Igyál, igyál, kismalac, azután is itt maradsz!
   A malac pedig rávisított:
- Itt bizony, itt bizony, mindig friss vizet iszom!
   Így társalogtak egymással, s a forrás meg is kérdezte néha:
- Jó a vizem? Jó a vizem?
A kismalac pedig így felelt:
- Azt meghiszem! Azt meghiszem!
   Csak Péterke vetett véget a forrás és a kismalac barátkozásának. Ölébe kapta a kis szökevényt, s futni kezdett vele visszafelé.
   Útközben persze megköszönte a szélnek, az eperfának, a szamártövisnek s a margarétának, hogy útbaigazították, mert nélkülük bizony sose találta volna meg a rózsaszínű kismalacot.
 
 
 
AZ ERDŐ
 
Az erdő, az nagyon messze lehet,
az erdőben mindig este lehet.
Olyan baglyok szállnak ott a fákra,
tűzből van a szemük, mint a lámpa.
A farkasok is csak azért élnek
az erdőben, mert ők sose félnek!
 
 
 
KECSKÉRE A KÁPOSZTÁT
 
 
Egyszer volt, hol nem volt, csodálatos ország volt, az erdőben sok fa volt, rókalyukban róka volt. Libapásztor libát hajtott, ágról csillagot szakajtott, mire hazaért estére, telis-teli a köténye. Hát ebben a szép országban, annak is egy falujában, a falunak is a szélén, de egészen a legszélén, ottan is egy domb tetején, éldegélt egy szegény legény. Vizet forralt teli üsttel, fennhangon beszélt a füsttel: ,,Füstöcske, szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg a fűszáltól, fűszál kérdezze bogártól, bogár kérdezze madártól, madár kérdezze fűzfától . . . nincs nekem már, csak kolbászom, nincs is nekem maradásom."
   Így szólott a szegény legény, aztán hármat füttyentett, mire rögtön mellette termett fehér szőrű, piros nyelvű kis kutyája. Meg is kérdezte a szegény legénytől:
- Édes gazdám, miért füttyentettél hármat?
- Azért, kedves kutyám, mert éppen hármat gondoltam. Először azt, hogy aki éhes, annak enni kell. Másodszor azt, hogy elmegyek egy fazék káposztáért a faluba. Harmadszor azt, hogy rád bízom ezt a fél rőf kolbászt, vigyázzál rá, míg megjövök a káposztával. Akkor aztán olyan kolbászos káposztát főzök, hogy kilenc napig sem éhezünk meg utána!
   Ezzel aztán útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy fehér lepke szállott, jobb füle mellett egy tarka lepke szállott, a feje fölött egy rigómadár énekel; így haladt az úton a szegény legény. Fehér szőrű piros nyelvű kis kutyája meg ott állott a fél rőf kolbász mellett, nézte, nézte, aztán így szólott gazdája másik jószágához, az udvar végében legelésző kecskéhez:
- Mit gondolsz, fehérszakállú, megkóstolhatnám én ezt a finom kolbászt?
- Me-e-eg! Me-e-eg! - felelte a kecske, mire a kis kutya leharapott egy jókora darabot a kolbászból. Nyalta is utána a száját, mert ilyen jót még nem vett sohasem, és még egyszer megszólalt:
- Mit gondolsz, szép szakállú pajtás, megehetném én ezt a finom kolbászt?
- Me-e-eg! Me-e-eg! - felelte ismét a kecske, mire a fehér szőrű kis kutya megette az egész fél rőf kolbászt.
   Alighogy a kolbász végére ért, megérkezett a szegény legény a káposztával.
- Hű, ilyen meg olyan kutyája! Hát mit tettél velem? Most aztán mit főzök ebédre? Takarodj a házadba, ne is gyere elő onnan három hétig!
   Kiabált, veszekedett a szegény legény, de egyszer csak gondolt egyet, és odahívta magához a kecskét.
- Ide figyelj, édes kecském! Én elmegyek a szomszéd faluba egy köcsög tejfelért, hadd főzzek egy kis tejfeles káposztát ebédre. Erre a haszontalan kutyára nem bízhatom, terád bízom, vigyázz a káposztára, míg visszajövök.
   Ezzel aztán útnak indult a szegény legény. Bal füle mellett egy ezüstlégy, jobb füle mellett egy aranylégy szállott, feje fölött egy pacsirta énekelt; így haladt az úton a szegény legény. A fehér szakállú kecske meg ott állott a fazék káposzta mellett, de ő bizony nem kérdezett semmit, hanem rögtön nekilátott a káposztának. Mikor a szegény legény visszatért a köcsög tejfellel, már csak az üres fazekat találta a földön.
- Hű, te csúf, gonosz kecskéje, hát mit tettél velem? Takarodj az óladba, ki se másszál onnan három hétig!
   Így kiabált a szegény legény, de aztán megint gondolt egyet, és odahívta magához fehér szőrű kis cicáját.
- Ide hallgass, édes cicám! Sem a kutyára, sem a kecskére nem bízhatok semmit, terád bízom, vigyázz erre a köcsög tejfelre, míg elmegyek a szomszéd faluba egy rozscipóért!
   Ezzel aztán útnak is indult a szegény legény. Bal füle mellett egy ezüstdarázs szállott, jobb füle mellett egy aranydarázs szállott, a feje fölött fülemüle énekelt; így haladt az úton a szegény legény. A fehér szőrű cica meg ott állott a köcsög mellett, és megkérdezte:
- Mi-au? Mi-au?
- Tejfel! Tejfel! - felelte a kutya és a kecske, mire a cica így szólt:
- Ha tejfel, akkor megeszem!
   Meg is ette! Már a köcsög alját nyalta, mikor a szegény legény megérkezett a rozscipóval. De a szegény legény már nem kiabált, nem is veszekedett, csak búsan leült az üst mellé, és így szólt a füsthöz:ű
- Füstöcske, szállj fel az égbe, kérdezd meg, mi lesz ebédre. Vagy kérdezd meg egy fűszáltól, fűszál kérdezze meg bogártól, bogár kérdezze madártól, madár kérdezze fűzfától.
   Fűzfa így szólt a madárhoz, madár így szólt a bogárhoz, bogár így szólt a fűszálhoz:
- Rozscipó lesz ma ebédre . . . nosza, itt a mese vége!
 
 
 
MESE
 
Volt nekem egy olyan ebem,
kikutatta, ahány zsebem.
Ha cukrot lelt a zsebembe,
nem számolta, csak megette.
 
Volt nekem egy olyan lovam,
úgy elfutott, most is rohan.
Világvégig meg sem áll tán,
jó, hogy nem ülök a hátán . . .
 
Volt egy olyan kis patakom,
lefutott a hegyoldalon.
Futott, amíg folyó nem lett,
itt csobog a házunk mellett.
 
Volt egy olyan mesém nékem,
mint a virág, nőtt a réten.
Akkor én még úgy meséltem,
nem virágot, mesét téptem.
 
 
A CSILLAGOK
 
A csillagok égi virágok,
a virágok földi csillagok,
s miként a Föld felé a csillag,
az ég felé virág ragyog.
 
S miként idelent a mezőkön
a legelésző barikák,
a hófehér kis bárányfelhők
úgy vonulnak az égen át.
 
 
ÁKOMBÁKOM
 
 
Egyszer régen az irkámon
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra áll az irkámon,
úgy indult el ákombákom.
Azt hittem, már sosem látom,
oly messze ment ákombákom,
de mikor az erdőt járom,
ül az ágon
ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.
Szólok hozzá: ,,Ákombákom,
mért vitted el a kabátom?
Eső esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom.
Légy olyan jó, ákombákom:
add vissza a nagykabátom!"
S képzeljétek, jövő nyáron
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom!
 
 
ESTE JÓ, ESTE JÓ
 
Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.
 
Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.
 
A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégsem szomorú.
 
Lassú tánc, lassú tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
 
De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
 
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok . . .
 
Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet . . .
 
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.
 
 
A NYUSZIK
 
Földön róka, eb, ágon a vadmacska,
égen vércse, karvaly -
 
 
tisztásra ha hold süt, mégis
két lábra felállanak,
összeverik mellső lábuk,
s mintha cintányér szólna,
mintha két mellső lábukon
egy-egy rezgő rézhold volna!
 
 
VAN AZ ASZTALFIÓKBAN
 
 
Van az asztalfiókban egy
könyve is apának,
egy költő írt abba verset:
József Attilának
hívták azt a költőt. Meghalt.
Mosni járt az anyja.
Kisebb volt, mint én, amikor
elveszett az apja.
 
Apa szokta elmesélni,
ezt nekem vasárnap,
ilyenkor aztán én nagyon
szeretem apámat.
Verset is olvas a könyvből,
azt, mikor az anyja
kosárral ment a padlásra,
őt meg sírni hagyta . . .
 
Azt is olvassa, én meg
hallgatom nevetve,
hogy csinálja :,,Brumma, Brumma,
brummadza" a medve.
Meg a pösze kismalacról,
s hogy olyan a falka,
ahány malac, ondolálva
van annak a farka!
 
,,Ilyen gazdag, aki költő -
kérdezem apámat -,
övé a sok malac, medve,
s a réten a nyájak?"
 
,,Mind-mind az övé volt - mondja -,
erdők, hegyek, rétek,
s ami nagyobb a világnál:
szíve a szegénynek!
 
A szegénynek gondja-baja
mind-mind az övé volt,
mert ő is, az ő szíve is
a szegényeké volt."
,,Akkor ő is olyan volt hát -
kérdezem apától -,
akkor ő is épp olyan volt,
mint Petőfi Sándor?"
 
Mint Petőfi, akinek a
versét megtanultam,
s el is mondtam nemrég, mikor
ötesztendős múltam:
anyámnak is volt egy tyúkja,
az is itt lakott bent,
s ha akarta, az asztalra,
az ablakra röppent. . .
 
Kicsi vagyok, de nemsoká
felnőtt leszek mégis,
veszek majd egy könyvet, s abba
verset írok én is,
beleírok én majd abba
mindent, amit látok:
enyém legyen, beleírom
az egész világot!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

vissza a címoldalra



E-mail:
Jelszó:
 Regisztráció
Elfelejtett jelszó
 
 
 
 


dorysmay.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérkép
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu