-  2  -
 
 
 
A LEGNAGYOBB HAZUGSÁG
 
 
Egyszer régen, nagyon régen, mikor még rókák, nyulak barátkoztak egymással, sétára indult egy nyuszi és egy róka. Még az erdő közepére sem értek, mikor rájuk köszöntött a szarvas:
- Hová, hová, szomszéd urak?
- Megyünk a szomszéd erdőbe - feleli a róka -, meglátogatjuk rokonomat, a borzot.
- Hát akkor én is veletek megyek, mert nekem is van rokonom a szomszéd erdőben, s megígértem neki, hogy egyszer meglátogatom.
   Így hát hármasban mendegéltek, néha-néha megpihentek s elbeszélgettek az erdei dolgokról. Arról, hogy az erdőszélén két kis bokor született, meg hogy tegnap volt a tölgyfa századik születésnapja. A nyúl még azt is tudta, hogy szarkáéknál esküvőre készülnek, s ahány szarka van az erdőben, mind lopkodja már az ajándékot az ifjú pár részére.
- Hát bizony, szép békességben élünk valamennyien - mondta a róka -, de csak azért, mert egyetlen farkas sincs az erdőben.
   Alighogy ezt kimondta, mintha a föld alól bújt volna elő, egy nagy farkas termett előttük, és így szólt:
- Úgy látom, jókor jöttem, mert már három hete vándorolok, s nem ettem egy falatot se a három hét alatt. Most aztán kipótolom. Elsőre hétre megeszem a rókát, második hétre megeszem a szarvast, harmadik hétre megeszem a nyulat!
- Jaj, jaj, ne bánts minket! - könyörgött a róka. - Menj inkább a harmadik erdőbe, mert ezer állat vár ott téged, nem is ezer, de kétezer, s olyan ebédet készítettek neked, hogy még az oroszlán sem evett különbet.
- De szépen tudsz hazudni - nevetett a farkas -, ezért meg is kegyelmezek neked, csak a szarvast meg a nyulat eszem meg.
- Jaj, jaj, ne bánts engem - könyörgött a szarva -, inkább menj a negyedik erdőbe, s keresd meg a tisztáson a legpirosabb földiepre. Ha megtaláltad, akkor mondjad el a varázsigét : ,,Ide figyelj, kis eprem, három hete nem ettem." Ha ezt elmondod, akkora szarvascombbá változik, hogy álló évig abból lakmározhatsz.
- Nahát, ez még szebb hazugság volt! - kiáltotta a farkas. - Neked is megkegyelmezek. Most már csak a nyulat eszem meg.
- Azt ugyan jól teszed - felelte a nyúl -, mert én már három esztendeje arra várok. Tigris voltam én hajdanában, de elátkozott valaki, és tapsifüles lett belőlem. Csak akkor változom vissza tigrissé, ha egy farkas megharap . . .
   No hiszem, egyéb se kellett a farkasnak, úgy elszaladt, hogy még a fűszálak is futottak utána! Mikor nagy sokára eszébe jutott, hogy a nyuszi is csak hazudott, akkor a három barát már a szomszéd erdőben ült a borz kertjében, s nevetve mesélték, hogyan tették lóvá az ijedős farkast.
 
 
HÁROM RIGÓ MEG EGY RÓKA
 
 
Három rigó elhatározta, hogy vendégségbe megy a szomszéd erdőbe. Már jókora utat repültek a légi országúton, amikor meglátta őket Lomposfarkú János, az erdő legöregebb rókája, és fölkiáltott hozzájuk:
- No de ilyet! A fák repülnek, a rigók meg egy helyben állnak a levegőben!
- Bizony, bizony - mondta nevetve egy arra tévedt sündisznó -, azt hiszik, hogy repülnek, pedig még meg se mozdultak!
   Hát ennek fele se tréfa - gondolták a rigók. - Ha már ketten is mondják, biztosan igazuk van. De mi történhetett a fákkal, hogy most repülnek, és mi történhetett velünk, hogy szállni sem tudunk?
   Ijedten rászálltak egy fa tetejére. Ez volt a szerencséjük, mert a fa lombjai halkan súgni kezdték:
- Ne higgyetek a rókának, ravasz volt annak még a dédapja is! Becsapott titeket, hogy elhenceghessen újabb ravaszságával az állatok előtt.
   Most már nyugodtan folytathatták útjukat a rigók, és megérkeztek rokonaikhoz a szomszéd erdőbe. Volt is nagy vendéglátás, vigasság a legmagasabb fa tetején, és három napig egyfolytában énekelt az egész rigórokonság. Három nap múlva aztán sírva-ríva búcsúzkodni kezdtek, és megígérték, hogy jövőre újból eljönnek. A rokonok még az erdő széléig is elkísérték a három rigót, és falevelekkel integettek a távozó után.
   Már majdnem hazaért a három szép hangú szárnyas, amikor észrevették, hogy egy fa tövében ott ül Lomposfarkú János. Na most visszaadjunk a kölcsönt - gondolták, és egyszerre mind a hárman rákiáltottak a rókára:
- No de ilyet! Róka farok nélkül! Hát hova tetted a farkadat?!
   Nosza, megijedt a róka, és hátravetette a fejét, hogy csakugyan hiányzik-e a farka. Persze hogy nem láthatta, hiszen rajta ült, de erre nem gondolt, csak sírni kezdett nagy keservesen, hogy mi lesz most már vele, minden állat rajta fog nevetni ezután.
   Az egyik rigó komolykodva megszólalt:
- Az előbb arra szaladt egy kutya, szájában a farkaddal, szaladj utána még utoléred!
   Szaladt is a róka, mintha puskából lőtték volna ki, a rigók pedig nagy nevetve hazarepültek a fa tetejére.
 
 
KI KELTI FEL A TAVASZT?
 
- Hegytető, te hófehér,
mondjad, meddig tart a tél?
 
- Megmondhatom én azt néked:
míg a tavasz föl nem ébred. . .
 
- Szürke téli fellegek,
hol alszik a kikelet?
 
- Túl az Óperenciákon,
ibolyából vetett ágyon . . .
 
- Zúzmarás ág, mondd meg azt,
ki kelt fel a tavaszt?
 
- Három szellő keltegeti,
másik három öltözteti,
 
rózsafából a szekere,
margaréta a kereke,
 
ha elindul, olvad a hó,
szalad előle Télapó!
 
 
BÁRÁNYOK
 
 
Terelgeti a Szél-pásztor
bárányfelhő-nyáját,
füttyel hívja, hívogatja
kis Szellő kutyáját.
 
Égi mezőn mendegélnek,
hegyek fölött járnak,
éjszaka, a csillagok közt,
fény-akolban hálnak.
 
Falu szélén, erdő mellett
bárányok legelnek,
napsütötte, harmat-ázott
friss füvecskét esznek.
 
Vígan vannak, örülnek a
fűnövesztő nyárnak,
s fel-felbégetnek az égre
felhő-barikáknak.
 
 
IBOLYA
 
 
Ibolya, ibolya,
virítsz már a réten,
gyönyörködsz este a
víg tücsökzenében.
 
Tücsökzene ringat
este elalvásra,
hajnalban megfürdesz
az ég harmatába'.
 
Napfény az ebéded,
szellők simogatnak:
így élsz szép vidáman,
hírnöke tavasznak!
 
 
ÚJ MESE A NÉGY VÁNDORRÓL
 
 
Minden évben egyszer, túl a világvégén, találkozik a négy testvér a világvégi réten. Emlékezte rá még, ki ez a négy testvér : a négy évszak, a Tavasz és a Nyár, aztán az Ősz és Tél. Fáradtan leülnek, hosszan beszélgetnek, mit vetettek, mit arattak, mi jót-rosszat tettek. Odagyűl köréjük Nap, Hold, csillag, szellő, s őket hallgatja a megpihenő felhő. Hallgassátok ti is, vajon mit beszéltek, szellő, felhő mondta nékem, s továbbmondom néktek.
   Először a Tavasz szólalt meg; kíváncsian hallgatták őt idősebb testvérei:
- Hegy tetején hóba tűztem a hóvirágot, fel is vidítottam vele a világot. Aztán ibolyával hímeztem a rétet, lila fejét fordította mindahány, az égnek. Ibolya elhervadt, gólyahírt ültettem, Afrikába a fecskéknek szellővel üzentem: Fecskék népét várja eresz alatt fészek s a gólyákat békás tavak, háztetőn kémények. Mire megérkeztek vidáman, gyors szárnnyal, tele volt már erdő, mező, minden kert virággal. Pirosra festettem zöldellő cseresznyét, de még a meggynek is jutott egy kis piros festék . . .
   Tavasz után a Nyár kezdett el beszélni, kíváncsian, szeretettel hallgatták testvéri.
- A pünkösdi rózsa hervadt már a kertben, mikor napsütéssel én is megérkeztem. Nem tudom, milyen nap volt, talán csütörtök . . . mindenki azt kiabálta : ,,Hoztál-e gyümölcsöt?" Majd az Ősz - feleltem -, ő hoz majd gyümölcsöt, de azért meglátjátok, hogy nékem is örültök. Hoztam nyári záport, hízzanak a kertek, borsót, babot, karalábét egyen öreg, gyermek. És hogy ne maradjon senki, senki éhen, vígan szaladjon a kés kövér kenyérben, aratásra értek a búzakalászok, sütöttek a búzalisztből kenyeret, kalácsot. A tücsök a réten, madarak a fákon mind azt énekelték: ,,Szép az élet nyáron . . ."
   A Nyár után az Ősz kezdett el beszélni, őneki is volt ám bőven mit mesélni. Hallgatták mindnyájan, talán fel is írták: mi minden jót hozott az Ősz, körtét, almát, szilvát. Barackot és szőlőt . . . És hogy aj ne érje: a fecskéket, hogy elmentek, tengerig kísérte . . .
  Az Ősz után a Tél kezdett el beszélni, hallgatták is kíváncsian őt ifjabb testvérei. Mindegyik szavára ámulva figyeltek: hóval őrizte a vetést, a didergő kertet. Hogy a fa ne álljon csúnya, üres ággal, földíszítette szép, ezüst zúzmarával . . .
   Elmondták egymásnak, hogy mi mindent tettek, aztán elbúcsúztak, s újból vándorútra keltek.
 
 
CSILINGEL A GYÖNGYVIRÁG
 
 
Csilingel a gyöngyvirág.
Fehér a ruhája,
meghívja a virágokat
tavaszesti bálra.
 
Öltözik az orgona,
lila a ruhája,
kivirít a kankalin, a
szegfű és a mályva.
 
Táncra perdül a sok virág,
illat száll a légben,
őrt állnak a gesztenyefák,
illemtudón, szépen.
 
A szellő is megfürdik a
virágillatárban,
s arra ébredünk fel reggel:
napsugaras nyár van.
 
A vadrózsa rájuk nevet,
bolondos a kedve,
a rigó is füttyent egyet:
hej, mi lesz itt este!
 
 
NYÁR
 
 
Tudjátok-e, mit énekel
a csobogó kis patak?
,,Gyertek, igyatok vizemből,
szomjas vándormadarak!"
 
Tudjátok-e, mit zizegnek
a réten fűszál, virág?
,,Gyertek hozzám lakomára,
megéhezett barikák!"
 
Tudjátok-e, mit susognak
az erdőben a lombok?
,,Gyertek aludni árnyamba,
ti elfáradt vándorok!"
 
S tudjátok-e, mit énekel
fáradt vándor és madár?
,,Szép az erdő, szép a mező,
gyönyörű a nyári táj!"
 
 
A NAGYRAVÁGYÓ FELHŐCSKE
 
 
A kis fűszálak sóhajtoztak:
- Jaj, de szomjasak vagyunk.
  A virágok is egyre csak azt mondogatták:
- Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet!
  A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta:
- Ó, csak esne egy kis eső!
Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett.
   Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen. A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel:
- Felhő, felhő! Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak.
Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat. Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk.
- Hallod, hogy vágyódnak utánunk? - kérdezte az egyik.
De a másik sértődötten mondta:
- Csak nem gondolják, hogy rongyos krumplilevelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet? - S gyorsan tovalibbent.
Most egy búzatábla fölé értek.
- Felhőcskék, felhőcskék - könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk.
De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt:
- Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra!
Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket.
- Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral - mondta az egyik felhő.
- Az én esőcseppjeimet - ábrándozott a másik - a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd.
   Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu hatához értek.
Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk:
- Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket . . .
- Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! - méltatlankodtak mind a ketten.
Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak:
- Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk.
- Kisebb gondunk is nagyobb annál! - mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak.
Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők.
- Jó helyen vagyunk már - mondogatták egymásnak.
Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból.
- Ez aztán a szép virág! - kiáltott el.
- Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! - mondta fitymálva a másik. - Valóságos illatbarlang a belseje.
Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak. Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös őt fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél kirakott kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniok arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket . . .
   Így járt a két nagyravágyó felhőcske: mert nem itatták meg a szomjak füveket, fákat, virágokat, sárrá váltak, emléküket nem őrizte sem rét, sem mező, de még zöldellő árokpart sem.
 
 
 
ŐSZI MESE
 
 
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. - Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
   A falevél erre sírva fakadt.
- ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jóreggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
  A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
  Nem baj, ha meghalok - gondolta -, úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta :
- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél -, akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
- Menjünk utánuk - könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
 
 
 
 
 
 
 

vissza a címoldalra



E-mail:
Jelszó:
 Regisztráció
Elfelejtett jelszó
 
 
 
 


dorysmay.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérkép
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu